HÁROM ZSÁK CIPŐ
Harmincöt év alatt csaknem félmillió kilométert futott az újfehértói Csukrán Mihály. Az egykori első osztályú ökölvívó saját építésű sporttelepén várja az edzésre vágyó fiatalokat. Hétszázszor teljesítette a maratoni távot, egyszer hátrafelé és ugrókötelezve. Nyert már vagy kétszázötven kupát, de azokat – mások sportteljesítményét elismerve – továbbadja.
Csukrán Mihály ma is hajnali háromkor kelt. Rendet tett a ház körül, lekísérte a fél banánt pár korty vízzel, majd körülfutotta Újfehértót, ami pontosan 12 kilométer.
Alig kukorékolt a kakas, már a kilencvenes évek közepén épített betonalapú, rozsdás vaskerítéssel bekerített kalyibás grundján vagyunk. A hátával a falnak dőlve, egy súlyzóval bicepszezve várja a gyerekeket. Amikor bemelegszik, hangsúlyozva, hogy szégyelli a tetoválásokat, leveti a pólóját. „Valami marha azt írta a karomra: Bűn az élet.”
Jön egy kamasz. „Tigrisnek”, aki narancssárga biciklivel jött, jó erős kézfogása van, és hamar kiderül, hogy csak akkor beszél, ha kérdezik. Bemelegítésként nyolckilós vasrúddal hatszázszor lesújt egy gumiabroncsra. A három másodpercenkénti tompa puffanások ott cikáznak egy ideig a szomszédos házak között, az újfehértói Honvéd utcában. Ez az „ütőgép” kis srácként a mocsaras kert végében valami hihetetlen ügyes technikával elkapdosta a lódarazsakat, s a kezében tartva őket kergette a sporttársakat. Azok pedig úgy menekültek előle, mintha egy tigris lihegne a fülükbe. Innen hát a becenév. Balázs Péter most kilencedikes egy hajdúnánási iskolában, ahol nem kötözködött még vele senki sem.
Csukrán Mihály egykori bokszbajnok, többszörös Guinness-rekorder kihoz a rozsdás súlyzókkal, lestrapált szobabiciklikkel, fekvenyomó paddal zsúfolt deszkaépítményből egy bevarrt oldalú bőrlabdát, majd Tigris kezébe nyomja. Négyfelé tört vastag mozaiklapot rejt a medicin belseje, lehet a súlya vagy öt kiló.
– Nyolcasozni fogtok, mert ez a boksz alapja – mondja a srácoknak ellentmondást nem tűrő hangon. A másik gyerek, „Stallone”, tisztes nevén Pásztor Ádám igazán vékonyka. Tizenegy éves. Amikor szépen kivitelezett félköríves rúgásokkal portalanítani kezdi a plafonra kötött tömött zsákot, talán még a verebek is elhallgatnak. Már 2007-ben kempovilágbajnok lett a maga kategóriájában. Rendőr vagy kommandós szeretne lenni. A szülei hallottak Misi bácsi edzőtelepéről, ahol meg lehet erősödni.
Tigrissel egymásnak dobják a labdát; ahogy kezükbe ér, le kell ülni, feküdni, s úgy visszadobni a másiknak lendületből. Ha oldalról nézem a két gyereket, a labda valóban nyolcast ír le a levegőben.
– Táposokkal, reklámizmosokkal nem szívesen foglalkozom. Egy félnehézsúlyú cigány gyerek szinte megsértődött, amikor azt mondtam neki, ami tápot megettél, azon három kutya felnőtt volna. Milady, Pitbull, Sátán, Rétisas, Hangya, Ördög, Kutya, Lávahajú viszont itt, a grundon rendesen evő törzssportolónak számít. Hiába, aki érdemes rá, azt már óvodás kora óta hordom a súlyemelő versenyekre.
Csukrán Mihály bokszkesztyűt húz, majd megsoroz egy zsákot, ilyenkor a beton és a tető közé állított lócák fogják fel a rezgést. Később kábelekből készített ugrálókötelet vesz a kezébe, s mutatványba kezd. (A kenderkötél ugyanis elég, ha egyfolytában ötezret pörgetünk vele.) Váltott lábbal, oldalazva, táncot járva öt percig pörgeti a drótot maga körül, majd „levezetésként” még gyorsabb, szemmel aligha követhető iramra kapcsol.
Csukrán Mihály 1958-ban született. Apjával, anyjával, öt testvérével a város közelében fekvő tanyán, a Vörös Csillag TSZ mellett, Vöröstagon, másképpen Bótiszálláson laktak.
– Apám olyan volt, mint egy kis betyár Rózsa Sándor abban az időben. Ha a tanyáról bejött Újfehértóra, a nyolc és fél kilós görbe botjával hamar szétverte a báltermet. Veszélyes volt a szemébe nézni. A sport, mint fogalom nem létezett a tanyán, de már általános iskolás korunkban betont öntöttünk a vödörbe, s azt emelgettük. Ennek az lett az eredménye, hogy pár év múlva lenyomtuk a kocsmában a 40-50 éves embereket is. Főleg szkanderben kitűnősködtünk, de ha úgy hozta a sors, állcsúcson vágtunk mi bárkit. Aztán 1976-ban vitába keveredtem apámmal, amiért olyan balhém volt, amelynek rendőrségi előállítás lett a vége. Szinte csak foghegyről odavágtam neki: „Ha kell, tízszer körbefutom a földet. És fogsz még rólam hallani.”
A legutóbbi mondatnál érdemes megállapítani, húsz év érési idő után ez a kitűnési vágy lett Csukrán Mihály igazi mozgatórugója. Először Budapesten, a Ferencváros ökölvívó szakosztályában bokszolt, majd tíz év elteltével, a nyolcvanas évek közepén a Vasashoz igazolt. Elmondása szerint csúnyán jött volna ki, ha például a Paks elleni meccsen úgy mutatják be, mint Csukrán Mihály segédmunkást, így beiskolázták, vízszigetelő szakmát tanult. Csoportvezetőként néha negyven embert irányított, az újpesti paneleket, és a Havanna lakótelep házait is ők szigetelték. Mivel csak az ökölvívás számított, idővel a munkahelyét is otthagyta, hogy a sportnak éljen. A Vasas ökölvívójaként magyar csapatbajnok lett, társai közül Kovács (Kokó) István, Lakatos Pál, Béres Zoltán, Bacskai Imre, Turu István nevét említi. Százkilósan igazi V alakra gyúrt lett a felsőteste, negyvennyolcas a karja, száznegyvenötös a mellbősége, akkoriban tizenhat csirkecombot meg tudott enni egy ültő helyében. 1986-ban 70 kilogrammos kategóriában Magyarország szkanderbajnoki címét is megszerezte.
– Az én orromban már nincs porc, ha megütik, lelapul és paff. Foreman volt a példaképem, aki ötvenévesen visszatért a ringbe, és világbajnok lett. A Vasashoz még Papp László háromszoros olimpiai bajnok, az „öreg görbe” is lejárt. Mindig azt mondta viccesen, ha bámulták: „Szájba váglak, s olyan orrod lesz, mint a templom kilincse.” Mire így feleltek neki nevetve: „Ha annyi eszed lett volna, mint Török Gyula Békának, öt olimpiát is megnyersz, nem csak hármat.” A sport mellett ittam, dohányoztam, kávéztam, csavarogtam és verekedtem. Nem számított, ha valaki két méter magas, nem néztem, milyen vastag a karja. Egy ütő-vágó kombinációt bevittem állcsúcsra, vagy egy tizenkét ütéses sorozatot rávertem, egyből a padlóra került. Aztán belegondoltam, de hülye vagy te, ha baj történik vele, elvisznek a rendőrök. Hát milyen példakép akarsz te lenni? Valamikor 1989 végén határoztam el, hogy megváltozom. Akkor arra gondoltam, ha őrültnek látszó csúcsokat teljesítek, akkor felfigyelnek rám a szűkebb és tágabb környezetemben. Na meg itt a fogadalmam, futni is kellene! És futottam. Például rendszeresen befutottam a huszonöt kilométerre található Nyíregyházára, a Kelet-Magyarország, majd az Új Kelet szerkesztőségébe, hogy az eredményeimről beszámoljak az újságíróknak. Nem öncélú rekordhajszolás a célom, hanem az emberek – főleg a gyermekek – egészségesebb életmódra nevelése. Újfehértónál kezdődik Szabolcs–Szatmár–Bereg megye, s az itt élők helyzete különösen nehéz, a fiataloké meg pláne, hiszen szinte csak rossz példákat látnak maguk körül. Én másfajta életmódot képviselek, és úgy látom, egyre többen követnek.
Első Guinness-rekordját 1993-ban szerezte: hátrafelé ugrókötelezve lefutotta a maratonit. Aztán a magyar világkiállítás tiszteletére 1994-ben hetente akár négyszer is, összesen 200-szor futotta le a 42 kilométeres távot. Ez is hivatalos Guinness-rekord lett, a világkiállítás viszont elmaradt. Akkor 16 ezer kilométert rakott egy csukába, amelyet egyébként az újfehértói helytörténeti múzeumban ki is állítottak. Újfehértón az addig összegyűjtött ötmillió forintjából a háza közelében vett telekre újabb ingatlant akart felhúzni. Az alap megépült, de a pénze elapadt. Ekkor, 2005 körül döntött úgy, hogy inkább olyan betonpályát épít, amelyen lehet bokszolni, súlyt emelni és persze focizni. És minden gyermek ingyen járhat hozzá edzeni. A Nemzeti Sport korántsem mellesleg azt írta róla: „Egy fillér nélkül is lehet boldog az ember.”
– Édesanyám 25 évig fekvőbeteg volt, őt is el kellett látnom, és amit a grundos gyermekek sem tudnak, apámnak 2003-ban levágták az egyik lábát, s két évig az ölemben hordtam ki az illemhelyre. Amikor bevitték a kórházba, a szobatársai hallották rólam, hogy öt-, majd hatszáz maratonit futottam, s ez büszkeséggel töltötte el.
Az Egyenlítő kerületének tízszeresét, a 400 ezredik kilométert 2006. december 16-ára sikerült lefutnia. A kilométereket senki sem hitelesítette, bemondással él a rekord. Újabb Guinness-rekordja természetesen szintén a sporthoz kötődik: pár éve az újfehértói pályáján 24 óra alatt 48 kispályás focimérkőzést játszottak le.
– Zsíros kenyérre, olcsó üdítőre mindig futja majd. Szegények vagyunk, de a semmiből valamit tudtunk csinálni. Mivel elég sok olyan gyerek él Újfehértón, akit a szülei pénzszűke miatt nem tudnak elküldeni nyaralni, logikus, hogy nyaranta tábort kell szerveznem. A környező falvak focipályáinak a tövében verjük fel a sátrainkat, aztán focizunk, fekvőtámaszozunk meg biciklizünk. Ma már tele van a sajtó az ötszázezres fogadalmammal. Persze sose gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz elérni a félmillió kilométert. Háromzsáknyi cipőt használtam el eddig. Kétzsáknyi a kazánban végezte, a harmadik tartalmát a grund területén nyelte el az ingoványos láp.
Csukrán Mihály mindennap mini sportpályáján fogadja a mozogni vágyó gyermekeket. Harminc év alatt kétszázötven serleget nyert, nyakba akasztható érmeit a lakkozott szekrényben őrzi reklámszatyrokban. Tizenegy év alatt száz sportolót és kilencvenöt sportszervezőt, a tömegsportért tevékenykedő embert tüntetett ki. Kupáiról leveszi a saját nevét feltüntető fémlapocskát, majd Nyíregyházán ezer forintért gravíroztat egy újat, névre szólót. A maratoni versenyek szervezőjét félméteres kupával jutalmazta, de kitünteti az idős labdarúgókat, nyugdíjas rendőröket (mert már nem bántanak senkit), a tömegsportot népszerűsítő pedagógust, a sokat kerékpározó postást, sőt néha elismerésben részesít cikkeiben teljesítményéről beszámoló tollforgatót is. Szívesen beszél magáról. Már a telefonban is azt mondta, meg kellene írni végre, hogy ő a magyar Forrest Gump. Nos, ha a film egyik szállóigéjét, a „Fuss, Forrest! Fuss!” mondatot nézzük, ez kétségtelenül igaz is. Sőt igaz egy másik filmbeli legendás mondat is: „Az élet olyan, mint egy doboz bonbon. Sosem tudhatod, mit veszel ki belőle.”
Csukrán Mihály százhuszonhatszoros véradó, volt polgárőrségi titkár. Húsz-egynéhány éve tömegsportot szervez, de munkáját nem ismerik el Újfehértón. Húst nem eszik, müzlis joghurton és gyümölcsön él. Mivel a hetente egy alkalommal nagy mennyiségben lefőzött teájából nem kérek, balzsamot szagoltat velem a náthámra. Aztán szeretne adni egy zsáknyit a krumplijából. Ökumenikusokkal focizott, akik azt ajánlották neki, hogy ne ölje meg az élőlényeket permetezéssel. Azóta naponta végigfut a burgonyaföldjén, s lavórba sepri le a krumplibogarakat, úgyhogy ilyen biokrumpli nincs másutt sehol a földön.
– Szeretem a sportot, viszont nem szeretem, ha valaki hurka. Ha hóttkovász gyerek, és benne van egy csomó giliszta – fogalmazza meg ars poeticáját. Reggelente vascsővel a kezében fut, hogy a kóbor kutyákat elijessze, napközben három órát focizik, tizenkét menetet bokszol, néha görkorcsolyázik, s ha este is jó idő van, újra körbefutja városát, Újfehértót. Ha esetleg gyomoridegességet érez, fél napig üti a grundon az autógumit a vassal. Elkészítette a centit is, száz befőttesüveg-gumival összefogott, számozott lapocskát. Kitűzte a célt, lassan számolja majd vissza a napokat. Jövő májusra meglesz az ötszázezer kilométer. „Ha ezen a világon kívül van még egy, akkor a szüleim láthatják, hogy megtartottam, amit ígértem.” Mostanság egyszer arra ébredt, hogy fáj a szíve. Felült az ágyban, megrázta magát, s elmúlt minden. Az öregek persze kinevették: „Az nem javul meg attól, hogy rázod, hiszen nem vekker!”
*
Néhány évvel később amputálták a lábát. Keserűségében öngyilkosságot is megkísérelt. Újra felkerestem, hogy útkereséséről beszámolhassak.
– Bácsi, gyere be! – kiáltja felém egy ajtóból előbújó szurtos gyermek. Nyikorog a vaskapu Újfehértón a városszélen, a sáros utcában, a repedezett falú, legalább ötven éve vakolatlan háznál. Három óvodás gyermek rohangál a nappaliban, egymáshoz koccanva, fémes hangot adva dőlnek-borulnak a meglökött asztalon a serlegek, üveg- és kerámiaplakettek. A szekrénysor tetején szamovár nagyságú sportkupák sorakoznak, az ajtókulcsokon nemzetiszínű szalagos érmek garmadája.
– Ne rosszalkodjatok – ordít rá a hatvanegy éves, borostás arcú férfi a vergődő ikrekre, majd megint csak kiabálva folytatja: – Kempóban fejre nem ütnek, ne úgy Gyuszika, ne úgy! Mellre, mellre! – kiáltja az egymással verekedő hároméveseknek, majd a kerekesszékét kimozdítva a szőnyeg fogta holtpontról, lendületbe jön, és a mankója végével választja szét őket. Ahogy tusakodnak, nagyot puffanva felborul az ágy melletti műláb.
Csukrán Mihály sportember, bokszoló most óriási türelemmel az unokahúga náthásan szipogó három gyermekére vigyáz.
– Az előbb úgy megnevettetett az ötéves mostohafiú, mert azt mondta az ikerféltestvéreire, hogy egy számmal nagyobb, mint ők. És ahogy verekszik! Ha kap egy gyenge nyaklevest tőlem, nem az anyjához fut, hanem visszaadja. Reggel is úgy gyomron vágott, hogy majdnem ki kellett mennem hányni. Tavaly nyár óta gyakran vannak itt nálam, minden este széjjelszedek nekik egy pudingot, s rágcsáljuk az almát, mandarint és mindenféle gyümölcsöt – avat a sokaság rejtelmeibe a férfi. Megmutatja, hogyan edzi a csuklójukat. Mert egy óvodás nem lehet ám puhány! Fadarabról zsinóron lóg le egy súly, Milánka már tekeri is felfelé, majd Gyuszika jön. – Tekerjed, tekerjed, ne sumákolj – biztatgatja. Később vezényletére fekvőtámaszozik a három gyermek. Dicséretképpen a nagynak, Zsombornak megkopogtatja a mankója végével a hátát.
– Így járja át őket a sport iránti szeretet. De elmondanám azt is, hogy rövid távon egészséges a sport, ám ha hosszú távon túlzásba viszik, akkor káros. Hétszázszor futottam le a maratonit, de a versenyek előtt bemelegítésképpen beletettem a lábamba egy húszast. Futottam összesen hatszázezer kilométert! Az erek úgy fájnak, hogy halok megfele, na meg itt van ez a lábszeletelés – mutat a kerekesszékben ülve keserű arccal a nem létező lábfejére. Vérbe borul a szeme.
Teker a lábcsonkjára egy kis fehér vásznat, ráhúzza a műlábat, kinyomja magát a székből, s két mankóval járni kezd a szobában. Örül, hogy ha eldobja a segédeszközöket, biztos lépésekkel el tud érni az ablakig. De ebből nem lesz már sohasem futás.
– Fociztam, s ráugrottak bakanccsal a lábamra, de úgy, hogy a középső ujjamról letolták a körmöt. Orvoshoz nem mentem, pedig onnantól mindig seb volt rajtam. Amikor eljutottam a debreceni klinikára, bizony sok szaktekintély hajolt a lábam fölé. Azt mondta a professzor, bár ő még nem látott ereket futástól ennyire elnyűttnek, de mégis megpróbálják a lábamat megmenteni. S én ebben olyan nagyon hittem! Előbb csak az öt lábujjamat vágták le, aztán bokáig, majd lábszárig szeleteltek. Pont akkor töltöttem a hatvanadik évemet, nagyon magam alá kerültem, s mert meg akartam halni, végigjártam a kórtermeket, s mindenkitől kértem két-három szem gyógyszert. Egy maréknyit dobtam a számba. A szemem kidülledt, métereket okádtam, de megmentettek. Azt mondtam, ha már megmentettek, akkor nem adom fel!
Persze, lábfej nélkül hazajönni ide Újfehértóra, a Honvéd utcába, ahol eddig maratoni futóként élt, nem volt egyszerű dolog. Csináltatott egy járművet az ezermester szomszédjával, s azzal nevez ősszel a budapesti maratonra.
– Hátrafelé megyek majd vele, ha addig nem halok meg! – mondja elszántan.
Csukrán Mihály harmincöt év alatt, mert a futás, a boksz, a foci volt az ő love storyja, négyszázötven serleget nyert, a nyakba akasztható érmei számát pedig megsaccolni is nehéz lenne. Látni abból néhány százat az ágy szélén tartott műanyag rekeszben. Elismeréseit újrahasznosítva az elmúlt egy évben húsz sportolót, öt sportszervezőt és a tömegsportért tevékenykedő embert tüntetett ki. Kupáiról leveszi a saját nevét feltüntető fémlapocskát, majd Nyíregyházán ezer forintért gravíroztat rá egy másikat. Most velem is leemeltet egy szamovárnyi nagyságú kelyhet a szekrény tetejéről, majd a gyermekek „Jaj, de nagy kupa” kiáltozásaitól kísérve lemossa róla a pókhálókat a kádban, és a három gyermek előtt lefeszíti a neki szóló elismerést. 2006-ban kapta a Szegedi Károly Testnevelési és Sportdíjat, de most Kocsis Árpádé lesz, aki a fővárosban a sportiroda igazgatója.
– Május elsején lesz, hogy harminc éve szervezi a futóversenyeket. Megérdemli. Emberségből jeles. Az pedig vagy van, vagy nincs, pénzért nem lehet megvenni – hallom a kísérőszöveget.
Megkér, hogy vigyem el neki Budapestre, mert neki már se ereje, se pénze rá.
Aztán az apróságok „tolókocsi, tolókocsi” felkiáltással mozgatják a rokkant ember közlekedési eszközét. Aztán megint kergetőznek, visítva püfölik a párnákkal egymást.
– Na, akkor most előveszem a fiókból a kábelt, és vér fog folyni, vagy büntetésből bemegyünk a másik szobába, ahol uralkodik a vörös szemű csontváz – ordítja nekik Csukrán Mihály. Felém hajolva suttogja: – Megrázom a műanyag kópét, mond valamit, s kiviláglik a szeme. Úgy félnek tőle, mint a tűztől.
Ebben a zárt szobában még több kupa, még több érem található. A falon lévő képeket nézve, amelyen egy bokszmérkőzés látható, valaki azt kérdi: Miska papó, a fehér nadrágos vagy te vagy a szürke?
Aztán köré gyűlnek az óriási serlegek takarásában. Összerezzennek, összebújnak a gyermekek, ahogy felizzik a koponyában a vörös lámpa.
– Élt kecskemama az erdőben egy házban a hét gidácskájával. És egyszer csak bekopogott hozzájuk az égő szemű csontváz… De a hátsó ablak nyitva volt, kimásztak mind a heten, és futottak, futottak, futottak…
Csukrán Mihály zord arca ellágyul. Behunyt szemmel folytatja.
– És futottak tovább, nyomukban ott lihegett a csontváz, kvááá, kváá, csattogott a vörös szemű koponya.
